Te írod a forgatókönyvet!

"Hozzásimultam a szoba pirkadó reggeli félhomályában, a testemet eljegesítő félelem oldódni kezdett bőre melegében és az ajkáról felém gördülő szavakban: "Ami közöttünk történik, az egy film..." Rám nézett, és megkérdezte: "Tudod mi lesz a vége?" Belenéztem hatalmas, barna szemeinek mély tükrébe, és vártam, hogy folytassa. Megfogta a kezem, és azt mondta: "Rajtunk múlik, a mi kezünkben van..."

Két napja jöttem haza Kairóból, ott zajlott ez a történés, hazaindulásom reggelén. Rám talált a szerelem és az álomférfi. Én hívtam be őt, én teremtettem ezt a szerelmet. Tavaly januárban meguntam saját párkapcsolati illetve annak hiánya miatti szenvedésem, és figyelmemet fokozatosan arra irányítottam, amit szeretnék. Mesélni kezdtem. Meditációs állapotban meséltem jelen időben a szerelmet, amit élni vágytam. Meséltem a férfiról, aki a tenyerén hordoz, akinek vágya az , hogy törődjön velem, akit boldoggá tesz az, ha engem boldoggá tehet. Meséltem, és közben persze visszhangzottak bennem a spirituális olvasmányaim mondatai. Zsongott a fejem attól, hogy ez így nem helyes, nem várhatom a boldogságom mástól, és nem dolga a páromnak az, hogy az én szükségleteimet kielégítse, különben is csak azért vágyom erre, mert ott az a gyermekkori sérülés, bla-bla-bla... Megrántottam a vállam, mert rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekel, spirituális mit hogyan kéne, én erre vágyom, és kész. Döntöttem, nem érdekel a spirituális fejlődés meg a tanulnivalók, a vágyaimat szeretném élni. Meséltem tovább. Könnyű volt, mert ott volt a közelben a volt kedves, akit még mindig szerettem volna álomférfivá formálni, de egyáltalán nem volt az, így az, ahogy velem viselkedett, folyamatosan megmutatta, hogy mit szeretnék. Éppen az ellenkezőjét annak, amit vele tapasztaltam.

Januárban kezdtem a mesét, amivel hívtam a szerelmet és Őt. Március elején elutaztam Egyiptomba, ahol egy helyi spirituális közösség tengerparti elvonulásán tartottam meditációkat és szertartásokat, és ott volt Ő is. Az első pillanattól kezdve emlékszem a szemére, ami folyamatosan kísért az elvonulás ideje alatt. Az elvonulás végén adott nekem egy láncon lógó kulcsot, azt mondta ez a kulcs a szívéhez. Azt is mondta legyek a felesége, pedig két szót sem beszéltünk még. Újabb ajándékok következtek, csillogó, rózsaszín szívek. Nem mondtam neki semmit, csak elfogadtam a rajongását, ami simogatott. Itthon az oltáromra helyeztem az ajándékait, és kértem az Istennőt, küldje el nekem a Kedvest, aki úgy tud értem rajongani, mint Ő. Eszembe sem jutott, hogy Ő lehetne a Kedves, akit hívok.

Júniusban visszautaztam Egyiptomba, és Ő volt az első, aki eljött hozzám gyógyításra. Azzal a szándékkal indult el a lelkével való találkozásra, hogy feleséget szeretne és gyermeket. A gyógyítás után elmondtam neki, hogy nem engem keres, csak azonosít engem azzal az érzéssel, amit átélni szeretne. (Ez részben igaz volt, de csak most értem meg, hogy teljesen mást jelentett, mint amit én akkor értettem alatta.) Lefordították neki, bólintott, majd amikor kettesben maradtunk, a szembe nézett, ugyanazzal a rajongással, és azt mondta, hogy szeret. Egyáltalán nem vettem komolyan, de továbbra is simogatott a rajongás, amivel körbevett. Ő mindent rám hagyott, nem vitatkozott, de továbbra is felém tárta a szívét, és körbevett rajongó szerelmével. A tenyerén hordozott, úgy, ahogy az kértem. De én kitartottam amellett, hogy a Kedves az nem Ő.

A tűz, ami felém lobogott, perzselt, és lassan felébresztette bennem a játszani vágyó kedvet. Vágytam összetalálkozni közelebbről, csak néhány pillanatara. Nézett engem a visszapillantó tükörből, és én viszonozni kezdtem a pillantását. Kinyílt a térben a varázslat, egyetlen érintés nélkül, csak a pillantások találkozása elég volt ahhoz, hogy szenvedéllyel teljék meg a levegő körülöttünk, és mi átemelődtünk téren és időn túlra. Egyedül maradtunk, és Ő ismét szívet ajándékozott, saját, dobogó, nyers szívét kínálta nekem. Ez is benne volta mesémben, én mégis megijedtem. Mit kezdjek ezzel a pillanattal, ami annyira gyönyörű, és közben annyira rémisztő? Ismét megkérdezte, hogy lehet-e a férjem, és én gondolkozás nélkül azt feleltem, hogy nem. Kitárt varázsállapotban váltunk el, és én hazautaztam.

Itthon vettem észre, hogy amit játéknak gondoltam, mélyen megérintett, és vágyakozni kezdtem, Őrá. Kimondtam én is, hogy szeretem, de még mindig azt gondolta, hogy egy lesz a találkozások sorában, de nem Ő lesz az Egy. Majd elkezdtem magam lebeszélni a vágyról, és elkezdtem magam visszahipnotizálni a volt kedvesbe. Önszabotázs-akcióm újra beindult, és toltam el magamtól mindazt, amire vágytam, és amit be is meséltem az életembe.

Szerencsére az időnek nevezett illúzió tovább folyt, és én ismét Egyiptomban találtam magam. És megjelent Ő is, szinte a megérkezésem pillanatában. Néhány napon keresztül még játszott az elmém, hol közelebb engedtem őt, hol eltoltam. Végül megadtam magam, de még mindig azt gondoltam, hogy semmi komoly, egy szerető, akivel jó időt tölteni. Aztán egy hét alatt minden átalakult, egyre jobban kinyílt felé a szívem, és egyszer csak észrevettem, hogy szerelmes vagyok, és Ő a Kedves, akit hívtam. Minden felgyorsult, mire ezeket a sorokat olvasod, én már férjhez mentem, és Kairóban élek.

Tündérmesébe csöppentem, amit én hívtam életre azzal, hogy igent mondtam a vágyaimra, és folyamatosan elengedtem mindazokat az önkorlátozó és önsorsrontó hiedelmeket, amelyek addig akadályozták vagy jelentősen lassították az álmaim manifesztálódását. Játszva-Teremtő Szemináriumaimon és ezzel kapcsolatos csoportjaimon, kurzusaimon sokszor kérdezik tőlem, hogy mennyi idő szükséges a vágyaink megtestesüléséhez. Nincsen rá recept, minden csupán azon múlik, hogy mekkora bennünk az ellenállás. A szerelem, mait a mesémmel hívtam, két hónap alatt testi közelségbe érkezett, de nekem szükségem volt egy újabb fél évre ahhoz, hogy tényleg be is engedjem. Írtam arról, hogy még a júniusi varázslatos megérintődés után is beindult nálam az önszabotázs-akció, a volt kedves felé irányítottam a figyelmem, és megpróbáltam magam rábeszélni, hogy ő az igazi.

"Ha félek attól, hogy valami túl jó lesz, akkor problémákat gyártok." (Chuck Spezzano: Ha fáj, az nem szerelem)

Több évembe telt, mire rájöttem, hogy ragaszkodásom a volt kedveshez egy eszköz számomra, hogy problémát csináljak magamnak olyan helyzetekben, amikor minden jó lehetne. Valahányszor minden jól ment az életemben, áradt felém a siker, az elismerés, a szeretet, azonnal késztetést éreztem, hogy figyelmemmel a volt kedves felé forduljak. Mert tőle nem kaptam elismerést, illetve minden erejével harcolt a szeretet ellen, amit irántam érzett, és ezért azt az esetek 90 százalékában nem is mutatta ki. Én persze ilyenkor elszomorodtam, magamba zuhantam, és már el is indultam lefelé a lejtőn, megállítva az életemben addig tapasztalt áramlást.

Gyönyörű leplekbe burkolt önszabotázst játszottam éveken át. Azt játszottam, hogy mindezt a kettőnk közötti szeretetért teszem, miközben végig a megszűnéstől rettegő ego játszott velem káprázat-színdarabot. Gyermekkorom óta hordozom magamban azt a sérülést, hogy nem akarnak. Magzatként azonosultam édesanyám félelmeivel és a fájdalommal, hogy apukám nincsen mellette, nem támogatja őt a várandóssága alatt. Ebből született bennem egy mintázat, amely elrejtőzött az elme mély bugyraiban, hogy aztán előbukkanjon azokban a helyzetekben, amikor minden jól ment. Évek alatt fokozatosan értettem meg a mintázat működését, fokozatosan mondtam neki búcsút, de azért az tovább működött, egyre finomabb, nehezebben észrevehető formákban.

Valószínűleg neked is vannak önszabotáló mintáid, amelyekkel újra és újra aláásod a saját boldogságod. Ezt a mintázatot Eckhart Tolle Új Föld című könyvében fájdalomtestnek nevezi:

"A fájdalomtest a legtöbb emberben benne élő, félig önrendelkező energiaforma, érzelemből álló entitás. Megvan a maga primitív értelme, amely egy ravasz állatéhoz hasonló, és intelligenciája elsődlegesen a saját életben maradására irányul. Mint minden életformának, időről időre neki is kell "táplálkoznia" - új energiához jutnia -, és az "étel", amire önmaga újratöltéséhez szüksége van: olyan energia, amely összefér a sajátjával. Más szóval: olyan energia, ami az övéhez hasonló frekvencián rezeg. A fájdalomtest bármilyen, érzelmileg fájdalmas élményt táplálékként tud hasznosítani. Ezért virul a negatív gondolkozáson és a kapcsolati drámákon. A fájdalomtest: boldogtalanságfüggőség."

A Tolle-idézet után abbahagytam a cikk írását, mert el kellett sietnem arra a programomra, amely a Rezgés-Kör nevet viseli. A Rezgés-Kör célja az, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy problémáink megoldása nem a cselekvésen múlik, hanem a rezgéseink átalakításán. A hétfői Kört azzal zártuk, hogy az egyik előhozott probléma kapcsán hosszan beszéltem arról, hogy vannak helyzetek, amelyekben az a legjobb, ha nem reagálunk rájuk. Kilépünk  a bennük való szereplésből, a történésnek adott töltésből, azaz sem rossznak, sem jónak nem bélyegezzük, csak figyeljük, és közben jól érezzük magunkat. Bízunk abban, hogy az életünk értünk van, bármi is történik, abból kisülhet valami, ami a tágasságba és a boldogságba visz, és ezt úgy tudjuk támogatni, ha nem kezdjük etetni a fájdalomtestet, hanem benne maradunk az öröm állapotában, vagy visszatalálunk oda.

A Rezgés-Kör után hazamentem, és gyorsan el is kezdhettem gyakorolni mindazt, amiről tanítottam, és mindazt, amiről Tolle ír. A pillanat új fejezetét kezdte írni a tündérmesémnek. Eljött a szakítópróba.

Egy levél várt Kairóból, a Kedves felkereste egy közös ismerősünket, beszélt neki a hirtelen felbukkant kétségeiről. Hogyan érinti majd az ő politikai karrierjét, ha kiderül, hogy egy külföldi nőt vett feleségül, aki ráadásul még mindenféle, saját vallása szempontjából bűnös, varázslásnak minősíthető dologgal foglalkozik? Volt a levélben négy feltétel is a házasságunkat illetően, ami ultimátumszerűen hangzott. Elolvastam a levelet, és kerestem a korábbi reakciómintáimat - pánik, sírás, elkeseredés -, de semmi ilyesmit nem találtam, csak nyugalmat. Persze később mégis beindult a félelem. Mert a Kedvest nem lehetett elérni, ez az ő mintája, a magába zuhant állapotaiban eltűnik saját létezése vákuumában, és ez megmozgatja az én legmélyebb félelmem: hirtelen egyik pillanatról a másikra eltűnik a szeretet, és ezt még csak nem is közlik velem. Később beszéltünk, ott volt az én zavarodott Kedvesem, félelmek közepette, és éppen én is a félelmeimmel vesződtem, mert tőle vártam volna, hogy adjon megnyugvást, biztosat, amibe kapaszkodni tudok. Nem tudott, hisz éppen ő sem volt nyugodt, csak annyit tudott mondani, hogy adjak neki időt.

A telefont után elkezdtem magam visszalélegezni arra a helyre, ami a félelmek mögött van, a Lélekbe. Kiléptem a minősítő gondolatokból, nem etettem tovább a fájdalomtestet, hanem egyre beljebb léptem, oda, ahol minden Egy. Lépkedtem egyre beljebb a Lélekbe, a szemlélődésbe, a jóra és rosszra osztottságon túlra, a félelmeken túlra, oda, ahol minden Egy. Bízva abban, amit már olyan sokszor elmondtam, és gyakoroltam is sok helyzetben: az életem értem történik, és engedem, hogy vigyen, bízom az áramlásban.

Ez a helyzet más, mint amilyenekben eddig gyakoroltam a megadást és a bizalmat. Miben más? Abban, hogy a múltban hasonló helyzetekben újra és újra elvéreztem. Van bennem egy mély, magzatkori sérülés, az ilyeneket Chuck Spezzano mester-ego programnak nevezi: A mester-ego programok az elme azon gyökér-problémái, amelyek meghatározzák életünk alap-mintázatát. Ezek a minták az elme legmélyebb és legrejtettebb területeiből származnak, és azért tűnnek megváltozhatatlannak, mert jól el tudnak bújni."

Spezzano több csoportját megnevezi ezeknek a mester-ego programoknak, az egyik csoport a konspirációké, és én egy ilyen összeesküvéssel találtam magam szembe a párkapcsolataimban: "A nemakarnak érzése az tipikus szívfájdalom, ami gyakran átfordul nemakarnak összeesküvésbe... Amikor a trauma az anyaméhben kezdődik, akkor mindig hozzákapcsolódik az önpusztításnak egy bizonyos szintje."

Mi történt velem, amikor szembesültem a Kedves zavarodottságával? Azonnal bekapcsolt bennem a "nemakarnak" összeesküvés, felébredt a fájdalomtest, és enni akart. Kereste a jeleket, amelyekbe kapaszkodva újra bebizonyíthatja, hogy a vége mégis az, hogy nem kellek. A múltban sokszor sikerre is vitte küldetését, mert általában addig csűrtem-csavartam a dolgokat, amíg be nem bizonyítottam, hogy nem kellek, miközben halálra sebződtem a játszmában, és a másikat is halára sebeztem, az ego pedig diadalmasan megerősítette magát az összeesküvésben.

Ráadásul az emberiségnek is van egy kollektív meséje a szenvedésről. Ez a mese arról szól, hogy a szenvedés az életünk elkerülhetetlen része, és bizony vannak dolgok, amelyeknek hihetetlen fájdalommal kell járniuk. És a párkapcsolati veszteség tutira közéjük tartozik. Belefutottam én is ebbe a mesébe. Éppen csak visszaérkeztem a Lelkembe és a szeretet tapasztalásába, amikor az ismerős, akivel Kedvesem a kétségeit megosztotta, nagyon szeretett volna velem együtt érezni, és ehhez előbb be akarta bizonyítani, hogy mennyire összetört a szívem. Mondtam neki, hogy jól vagyok. De ő csak hajtogatta tovább, hogy az nem lehet, hiszen megkérték a kezem, beszéltem is a házasságról több embernek, és most, amikor ebből a férfi hirtelen kihátrál - valamiért szerette volna azt is bebizonyítani, hogy ez a vége, és persze ez alaposan megérintette az én kétségeimet -, az bizony összetöri a szívet, és nagy fájdalommal jár. Igen, lehet ezt is választani, és éveken át ezt is választottam. De meguntam, mert a szenvedés sehová sem visz. Illetve ez sem igaz, hiszen a szenvedés keresztjén való függés pont oda juttatott el, ahol most vagyok. Meguntam a szenvedést, és ráébredtem arra, hogy az öröm kelyhében lebegést is választhatom helyette. Örülök annak, hogy szeretem már magam annyira, hogy ebben az engem eddig elvéreztető helyzetben is tudtam választani, és az eddigi automatikus fájdalom-reakció helyett az öröm és a Lélek mellett tudtam dönteni.

Sokszor szembesülök azzal, hogy amikor erről beszélek, az emberek valamiért azt gondolják, hogy ez csak kiválasztottaknak sikerülhet. Nem vagyok kiválasztott, egy éve még nekem sem sikerült. De azóta sokat gyakoroltam valamit, amit veled is szívesen megosztok. Azt gyakoroltam, hogy szeretem magam. És szeretni magam azt jelenti, hogy abbahagyom azon gondolatok és érzések melengetését, amelyek számomra rossz érzést okoznak. Ebben a helyzetben is ezt tettem. Mi okozta a rossz érzést? Az, hogy a bizonytalansághoz, a Kedves kétségeihez én automatikusan még mindig azt kapcsolom, hogy nem kellek. Jóleső számomra ez a gondolat és a hozzá kapcsolódó érzés? Nem. Akkor gondolhatok mást. Gondolhatom azt, hogy mennyire mélyen szeret engem, és milyen fontos ez a szerelem számára, hiszen szembeszáll a családjával és a legsötétebb félelmeivel is.

Ezt te is bármikor megteheted! És itt álljunk is meg. Sokszor érkezik az emberektől erre egy szintén automatikus reakció: "De ez iszonyatosan nehéz!" Amíg ezt mondogatod, nehéz is lesz. Jólesik azt hinni, hogy nehéz az, amit szeretnél megtenni? Nem? Akkor szeresd magad annyira, hogy abbahagyod, és helyette azt mondod: "Könnyedén megteszem, amit szeretnék."

Szeretném felhívni a figyelmedet a másik kulcsszóra is: gyakorlás. Bármit átírhatsz az életedben, mert amit valóságnak érzékelsz, az nem más, mint egyéni és kollektív meggyőződések halmaza. Azaz sokszor ismételt gondolat. Ez azt jelenti, hogy dönthetsz úgy, hogy az eddig ismételt helyett egy másikat kezdesz ismételgetni. Csak a kitartásodon és az eltökélt ismétléseden múlik, és megtörténik benned a változás, ami átrendezi azt is, amit kívül érzékelsz.

Szerettem volna fogyni, de nem szerettem volna salátán és gyümölcsön élni, csak azért, mert az emberiség azt meséli magának, hogy így lehet kilókat leadni. Szeretem a tésztát és a kenyeret, de én is azt kapcsoltam hozzájuk, hogy hizlalnak. Elengedtem ezt a meggyőződést, és magamévá tettem egy másikat: minden elfogyasztott falat karcsúsít engem. Azóta a testem látványos átalakulásba kezdett.

A "nemakarnak" összeesküvésem is csak egy meggyőződés, azt is átírhatom. És erre adott lehetőséget ez a szituáció, ráláttam, hogy még mindig ott van, egyre tisztábban rajzolódnak ki azok a gondolatok, amelyeket a magzatkori tapasztalás miatt ismételgetek, és így most választhatok helyettük jobban tetszőt. Te is megteheted. Minden szakítópróba elhozza neked a lehetőséget, hogy kilépj a szenvedéshez való ragaszkodásodból, és a szerelem mellett dönts. A szerelem személytől független, önmagában létezik, az a kitágultság, amelyben visszaérkezel saját Forrásodba, eltávolodsz a jóra és rosszra osztottság illúziójától, és csak létezel az Egyben. A szerelem a mindentől független boldogság állapota.

Vajon merre indul el a Kedvesem? A félelmeiben ragad, vagy visszatér a szívéhez? Nem tudom, De egy biztos: ha elmerülök a saját félelmeimben és a szenvedésben, az tutira nem segít. Ha a boldogságom választom, az az áramlásra hangol, és arra visz, ahol léteznem jó. Ezt ajánlom neked is. Légy boldog, és minden a helyére kerül az életedben! Te írod a forgatókönyvet. Ha happy end-et akarsz, akkor válaszd azt, hogy most itt, ebben a pillanatban boldog leszel!

Utóirat: A szívét választotta, mert én is azt választottam, hogy belül teszem rendbe a dolgokat, és a félelmek helyett a szerelem mellett döntök."

Forrás: Veres Kriszta - Ezo tér magazin